Brazília, osztrigaevés - könyvajánló :-)

Gasztroidézet Antal Imre: Pami c. könyvéből. Annak idején a Nők Lapjában jelent meg néhány héten át egy-egy részlet a könyvből, Nagy Emőke zseniális érzékkel választotta ki őket! Részletek, melyeket olvasva egyszerűen sírva röhögtem :-D

Zuram felfigyelt az ilyenkor felőlem hallatszó hangokra, s lévén névnapom, az egész várost összejárta a könyvért. Egyetlen példányt sikerült belőle felhajtania egy icipici könyvesboltban. Akkoriban még hol éjjel, hol nappal dolgozott 12-12 órákat, aznap a nappali műszak volt soron. Reggel megajándékozott a könyvvel, és elment dolgozni. Én szépen visszamásztam a takaró alá, s mit sem törődve a másnapi karácsonnyal, sütéssel-főzéssel, egyszuszra felfaltam a művet, könnyeimet sűrűn törölgetve.

Szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe! Álljon itt egy nagyon jellemző hangvételű részlet:

"Eljött a vacsora ideje. A háziasszony ajkai körül bujkáló mosollyal jelentette be, miszerint ma este igazi brazil csemegét szolgálnak föl a messziről jött kedves vendégnek. Ez utóbbi én lettem volna, s a közlés valóban felvillanyozott. Milyen lesz a szóban forgó csemege?...

... De elkövetkezett a perc, midőn megismerkedhettem az igazi brazil csemegével. Nyílt az ajtó, s a háziasszony sugárzó arccal hozott be egy hatalmas tálat. Rajta apróra tört jég között egy csomó nyitott kagylóval. Megszólalásig hasonlított a magyarországi folyami vagy tavi kagylóhoz, de mint tudjuk, a kagyló nem szokott megszólalni.

Mély lélegzetet vettem.

- Ez a brazil csemege?

- Bizony, bizony.

- És tessék mondani, él a kagyló?

- Reméljük!

Megtántorodtam.

- Miért reméljük?

- Tudja, ha nem élne, ebben a trópusi forróságban azonnal oszlani kezdene, s a hullaméreg nem igazán tápláló eledel.

Osztottam a nézetét.

- Na már most, adódik egy probléma. Alföldi gyerek lévén, mondjuk, egy kiscsirkéről csak úgy, ránézéssel megállapítom, hogy el-e vagy sem. Ha csipog, kapirgál, biztosan jól érzi magát. De egy kagyló? Se csipogás, se kapirga.

- Ne legyen naiv! Régi, jó, bevált módszer. Citromlevet kell a kagylóba csöppenteni, s ha pezsdül, moccan, tekeredik egyet, biztosan él. A savas citromlé marja szegényt, mivel a kagyló teljesen pucér.

Üveges szemmel kivettem egy kagylót. Belecsöppentek, a kagyló bólint. Na, itt a vacsora - mondtam magamban. Figyeltem a háziakat, hogyan kell kagylót enni. Ők valahogy egyszerűen kihörpölték, kiszürcsentették. Próbálom én is, de nem jön. Az a dög bele van nőve a házába. Szégyenszemre kérek egy villát. Ezzel addig piszkáltam, míg végre kiszakadt. Ott hintázott a kocsonyás brazil csemege. Nagyon hasonlított valamire!...

Farkasszemet néztünk. Egy élő állat! Nagyon hosszan koncentráltam, s egy őrjítő pillanatban eszelős gyorsasággal bekaptam, és lenyeltem! Közben egyfolytában mondtam magamban: nem hányunk, nem hányunk! Nem is volt különösebb íze, kicsit sós, kicsit keserű, mint a tengervíz. Mondom is a háziasszonynak:

- Bizony nálunk egy jó töltött káposzta dagadóval, kolbásszal azért mégiscsak ízletesebb.
- No, de ebből se egyet kell megenni, hanem legalább húszat!
- Teremtőm! Miért?
- Mert akkor az ember a szájában érzi az óceán leheletét!
- Végtelenül költői, de sajnos én nem kedvelem, ha a számba szuszognak!"

Kép innen